Az Alföld középső vidékén, ahol a szélesen hömpölygő Tisza magába fogadja a Zagyva folyó vizét, terül el Szolnok városa. Napjainkban nehezen képzelhetjük el, hogy e helyen korábban jelentős erődítmény emelkedett. Mivel környéke sűrűn beépített, régészeti kutatására csak kevés esély mutatkozik. Így az írásos emlékekre kell hagyatkoznunk, hogy fellebbentsük a fátylat múltjáról.

A 9. század végén új hazát kereső magyar törzsek - felismerve a termékeny folyóvölgy remek adottságait - letelepedtek a tiszai gázló mentén. Miután Szent István király legyőzte az erdélyi részek urát, Gyulát, az onnan vízi úton érkező, a mindennapi élethez nélkülözhetetlen só raktározása számára egy várat emeltetett, mely az országos példák alapján feltételezhetően egy fa-föld szerkezetű sáncokkal oltalmazott ispánsági vár lehetett. Az 1046-os Vata-féle pogánylázadás során feljegyezték Szolnok ispán nevét, aki a lázadók elől menekülvén, a kelenhegyi révnél fulladt vízbe teljes páncélzatában.

Az 1241-42-es tatárjárás borzasztó viharában a mongol lovasok a tiszai erősséget is lerombolták. Csak a 16. század közepén - a mind fenyegetőbbé váló török veszély miatt - merült fel újabb igény a hely megerődítésére. I. Ferdinánd király utasítására Nicolaus Salm generális nagyszámú hadinéppel vonult ide, hogy a környékbeli jobbágyok ingyenmunkájával felépíttesse az újabb védőműveket. A korabeli dokumentumok szerint a szabálytalan négyszög alaprajzú, - sarkain egy-egy ágyúrondellával biztosított - végvár falait a talajba levert gerendák közé döngölt agyagos föld alkotta. Őrségéül ötven spanyol, háromszáz német és cseh katonát, valamint négyszáz magyar hajdút rendeltek, a falakon huszonnégy ágyút helyeztek el.

Amikor azonban 1552 szeptemberének első napjaiban Ahmed és Ali pasa seregei körülzárták Szolnokot, a várbeliek szinte az utolsó szálig megszöktek előlük az éj leple alatt. Így került kardcsapás nélkül az oszmánok kezébe e jelentős erődítmény, mely a hódoltság ideje alatt szandzsáki székhely lett. A berendezkedő hódítók a folyón erős cölöpökön álló hidat vertek a tiszántúli lakosság elleni rablóportyák, adóztatások véghezvitelére. Csak a 17. század végén áldozott le szerencsecsillaguk, amikor a Habsburg seregek véglegesen kiűzték a muzulmánokat az országból. A Rákóczi-szabadságharc ideje alatt a felkelők birtokolták, majd hadi szerepe végleg megszűnt.

A szatmári békekötés után a helybeli lakosság széthordta anyagát, hogy felhasználja lakóházaihoz. Így napjainkra semmiféle föld felett látható része nem maradt a szolnoki várnak, a törökök tiszai hídjának cölöpcsonkjait azonban az alacsony vízállás következtében sikerült régészeti kutatás tárgyává tenni.