A Sajó mentén meghúzódó Ónod városának legrégebbi történelmi műemléke a négy sarokbástyás, sok háborút túlélt végvára.

A legkorábbi oklevelek tanúsága szerint a XIV. század végén itt birtokos Czudar főnemesi család tagjai vették körbe erős kőfallal a helybeli plébániatemplomot, hogy abból uradalmi birtokközpontot létesítsenek. Férfiágon való kihalásuk után Hunyadi Mátyás király a Rozgonyi családnak adományozta a környező jobbágyfalvakat összefogó várbirtokot.

A XVI. század fordulópontot jelentett Ónod lakóinak életében, ekkor ugyanis az egyre súlyosbodó török rablótámadások kivédésére a tulajdonos Perényi család – itáliai hadmérnökök tervei szerint – ágyúbástyákkal ellátott erős végvárrá formálta át a már meglévő várat.

A Habsburg hadvezetés által kialakított végvárrendszer első sorába 1596 után lépett, amikor a török szultáni sereg sikeresen megostromolta Eger várát, így a továbbiakban az ónodi katonaságra hárult a Sajó völgyének védelme.
Az ónodi vitézeken bosszút álló egri és szolnoki törökök 1639. októberében váratlanul rajtaütöttek a palánkfallal övezett mezővároson, majd sikertelenül ostromolták a négyszögletű kővárat. A XVII. század végén kibontakozott kuruc felkelésben többször is gazdát cserélt a katonai szempontból már gyengének számító végvár. Végzetét 1688-ban a kurucokkal szövetséges, de egyébként mindenfelé rabló, fosztogató krími tatár lovasok okozták, akik felgyújtották az épületeit. A hadi krónikák lapjain utoljára 1707-ben szerepelt, amikor a túlparti körömi mezőn verték fel a kuruc országgyűlés követeinek sátortáborát.

A rommá vált ónodi várat rövid ideig gabonaraktárnak használták a helyi lakosok, majd a gazdátlan erődítményt fokozatosan lebontották. Nagyban hozzájárult pusztulásához a Sajó is, melynek árvizei a falakat alámosták, gyengítették. Végső pusztulását az 1985-ben elkezdődő, majd kisebb-nagyobb szünetekkel folytatódó régészeti feltárás és helyreállítás állította meg.